2015. március 14., szombat

Bevezető rész

Amikor a keresztanyukád párnával püföl, hajnali hatkor, azt elképesztő. Senkinek sem kívánom azt az érzést. Főleg egy olyan helyen, ahol lenni sem akarsz. Hogy hol is vagyok?  Szlovákia fővárosában, Pozsonyban. Június közepe van. Nemrég végeztem el a tízediket. A nővérem pedig már a tizenkettediket fogja kezdeni pár hónap múlva. De miért is vagyok itt? Édesapám szlovák, anyukám pedig magyar. Miután összeházasodtak úgy döntöttek, hogy Magyarországon telepednek le.
Ennek ellenére az óvodát mégis itt, Pozsonyban kezdtem, és szerencsére folyékonyan beszélek magyar,- és szlovák nyelven. Az iskolát természetesen már Magyarországon kezdtem, és elég jó vagyok a tanulmányaimat nézve. Sőt, eddig csak másodikban nem voltam mindenből ötös. De a rajzzal és a tesi órákkal nagyon megszenvedek.
Gondolkodásomat keresztanyukám még egy ütése szakította meg. Ami amúgy nagyon fájt.
-Nem hiszem el, hogy megint rád kell várni. Habár már hozzászokhattam volna, mindig délután ötig alszol. De most hat óra van és szállj ki az ágyból, vagy rád öntök egy vödör vizet, ha ez nem volt elegendő, ahhoz hogy elkezdj készülődni. - Fenyegetett meg, szerencsére magyar nyelven, mivel miután apa hozzáment anyához, akivel szerencsére eléggé jóba lettek, és mindent meg tudnak beszélni egymással. megtanult az egész család magyarul. Beleértve a két unokatestvéremet is, bár néha annak örülnék jobban, ha beszélni se tudnának, mivel néha eléggé fárasztóak is tudnak lenni.
Most, egyébként fel kéne hívnom anyukámat, mivel megígértette velem, hogy minden reggel beszéljünk, de tekintve, hogy Ausztriában most öt óra van, inkább kihagytam a reggeli hívást. Majd valamikor napközben, amikor már felkel, nem szeretném felkelteni, csak leordítaná a fejem, hogy miért keltettem fel. Hát, meg is értem, nagyon nehezen szokott elaludni. úgyhogy inkább, ha még nem kelt fel, akkor aludjon.
Lecsoszogtam a lépcsőről és a konyhába mentem. A krémszínű konyhaultra elhelyezett tányérból elvettem egy palacsintát, amit el is kezdtem enni. Nagyon finom volt, a keresztanyukám – aki egyébként a nénikém is, mivel apa nővére – mindig is jól tevékenykedett a konyhába. Még abba is beleegyezett, ha minden nap a kedvenc kajánkat készíti el, ha mi megcsináljuk a többi házi munkát, mivel utált takarítani.
Miután megreggeliztem, kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, vagyis csak próbáltam, mivel be volt zárva.
-Ki van bent? – nyögtem fel fájdalmas, és felsóhajtottam.
-Én. Pár perc húgocskám, várd ki! – kaptam meg a kérdésemre a választ, amit a nővérem, Alexandra szokásosan bunkón mondott, még ha semmi sértő sem volt benne. Hát, igen. Ehhez tehetség kell.
Mivel a testvéremnek pár perc az egyenlő pár órával, annyi ideig pedig nem akartam a fürdő ajtaja előtt állni, ezért inkább visszamentem a szobába - ami mellesleg közös Alexandrával – és elkezdtem felöltözni. De hogy hova? Pontosan még én sem tudom. Tegnapelőtt csak úgy beállított a keresztanyukám, hogy a család egyik barátjának a családjával elmegyünk egy kicsit pihenni két napra és, hogy vegyek fel fürdőruhát is. Én pedig nem ellenkeztem – még, ha semmi kedvem sincs ehhez – mivel értelme sem lett volna, hisz ha valaki szembeszáll a nénikémmel, az már rendelheti is a csokrokat a sírjára. Ebben pedig nagyon hasonlít apára.
Felöltöztem - a kedvenc barackszínű ruhámat, ami alá felvettem a fürdőruhámat, és egy kényelmes szandált vettem fel – és néztem a reggeli adásokat, amik rajzfilmek voltak, és semmi értelmük sincs. A nővérem végre elhagyta a fürdőt (20 perc), úgyhogy megmostam a fogam, megfésülködtem, és végre késznek mondhattam magam. Sminket nem nagyon tetem fel, csak egy vízálló szempillaspirált, és szájfényt.  Több nem is kell, csak elkenődne, ha vízbe szállnék. De még az sem biztos.
-Végre! Indulhatunk? – kezdett el ráncigálni be a kocsiba a nagyapám, ahol már bent ücsörgött a keresztanyám.
De volt ennél furább is:
A kocsiban takarók voltak egymás hegyén-hátán, illetve párnák. Mi a fene?
-Ö. Ezekre miért van szükség? – kérdeztem nagyapámtól, szlovák nyelven, mivel ő csak azon tud beszélni.
-Hát, ha nem hozzuk ezeket, akkor éjszaka meg fogtok fagyni a sátorban. Vagy nincs igazam? - ne, ne, ne, ne! Csak ezt ne! Utálok sátorozni. Rossz emlékek...
-És ott lesz majd Ádám és Bence is? - kérdezte izgatottan Kristína, az egyik unokatestvérem. Jól kijövök vele, csak néha nagyon fösvény illetve kényes. Olyankor meg tudnám folytatni. Emlékszem, egyszer hét évesen volt egy játékkoronája, amit felpróbáltam, és amikor ő ezt észrevette, szó szerint agyonpüfölt.
-Ja, és Csaba is, de úgy látom, te a legjobban Ádámnak örülsz. Mint mindig.
Szerencsére itt van nekem Martin, a másik unokatestvérem, aki mindig segít nekem túljutni a nehéz időkön. Nagyon jól táncol, már sok versenyt meg is nyert, emellett a városban az egyik legjobb tanuló. És nem is néz ki rosszul, sőt!
-Jól van, gyerekek! Négy kölyök van itt, amihez nem vagyok hozzászokva, szóval mindenki fogja be! Amúgyis, mind tudjuk, hogy a gyermekem tíz éves kora óta belé van zúgva Ádámba, szóval ezt már tudjuk. Ja, és utoljára szólok, Martin, ha még egyszer belepisilsz a sátorba, a vízben alszol! - fenyegette meg kedves nénikém az egyik gyerekét.
Martin olyan fejet vágott, amikor gondolkodni szokott - egyik szeme már-már lecsukva, szemöldökei összevonva, és szája nyitva -, és örömében úgy felsikoltott, mintha a lottót nyerte volna meg.
-Hé! Én emlékszek arra a sátorozó helyre! Tök jó hely volt, élveztem ott lenni. És csak hogy tisztázzuk, öt éves voltam akkor, amikor megtörtént! - kezdett védekezni, de csak rontott a helyzeten, hisz keresztanyám szúrósan nézett rá.
-Fogd be! – hát, jól kezdünk. Mi lesz még itt? 